Bemegyek a lányhoz látogatóba, hogy beszéljek vele, hátha segíthetek.
- Meg tudsz gyógyítani? - kérdezi, de nagyon erőtlenül.
- Elég nagy esély van rá.
- Miért?
- Nem engedhetem, hogy egy olyan gyönyörű lány így töltse el a fiatalkorát. Hatalmas veszteség lenne - majd felállok, elköszönök és elmegyek.
Hatalmas házba élnek. Szerényen az ajtó elé állok és bekopogok. Hamar ajtót nyitnak, viszont eléggé lekezelő üdvözlést kapok.
- Segíthetek valamiben? - "köszön" az apuka.
- Segíteni szeretnék. - Nem kertelek.
- Tessék?
- A lányuk ugye beteg, és szerintem tudnék segíteni abban, hogy felépüljön.
- Mutasd a kártyád! - parancsol rám a lány apja.
- Kártyát?
- Ami igazolja, hogy nem bohóc vagy, hanem képzett és tanult a szakmádban.
- Nincs kártyám. - Zöld kártya, jogosítvány???
- Akkor köszönjük, de nem kérünk semmit - zárná rám az ajtót, de még mielőtt ez megtörténne a lábam az ajtó elé csúsztatom, így megakadályozva az ajtó bezáródását.
- Nem is érdekli, hogy talán én lehetek a lányuk egyetlen megmentője?
- Ha nem igazolod azt, hogy ki vagy, ennyire erővel a boltos segítségét is elfogadhatnám ez ügye.
- De én nem boltos vagyok! - kérem ki magamnak.
- Ezt nem tudod bizonyítani - fejezné be, és jelezve, hogy beakarja zárni az ajtót erősebben nyomja oda az ajtót, amitől fájdalmamban felszisszentek.
- Egy esélyt adhatunk neki, nem? - próbálkozik Amy édesanyja a lehetetlennel.
- Nem adom oda minden idegennek a lányom életét! - ezzel végleg eldöntve olyan lendülettel és erővel nyomja meg az ajtót, hogy muszáj vagyok elrántani a lábamat, megmenekítve a teljes amputálástól. Sántikálva beülök a kocsimba, és hazamegyek. Még a sebemimet nyalogatom addig Amy állapota, nem hogy javul, hanem romlik is. A gépek nem tudnak olyan állapotot biztosítani neki, ami elég lenne az életbe maradáshoz. Kifutnak lassan az időből és nincs senki, aki segíthetne. Kómába esett a lány. Az orvosok nem tudják, hogy mikor kelne fel, vagy egyáltalán fel kel - e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése