Az ingemet gombolgatom, mert ma egy esküvőre készülök. Elegánsan kell felöltöznöm, szóval nem cicózok. A tükörben egy srácot látok, aki valójában el sem akarna menni erre az esküvőre. Azt kívánja, bár túl lenne rajta. Megelégeltem a szívfájdító látványokat.
Elindulok a templom felé. Még időben ott kell lennem, akármennyire is maradni akarok. A városban ez a legcsicsásabb templom. Talán a legnagyobb is. Feltűnő és eltéveszthetetlen. Amíg a zebrákon vonszolom át magam, felkészülve akár arra is, ha egy autós megunja lassúságomat és nekem hajt. Felőlem rendben lenne, és akkor talán a templomot se kéne látnom, nemhogy még bemenni. Az időjárás eléggé kegyelmezi ezt a napot. A nap teljes erejével süt. Mintha csak engem akarna porrá égetni. Ez jár azzal, ha jól akarsz kinézni egy nyári délutánon. De még mielőtt csak hamu lenne belőlem elszeretnék mesélni valamit.
Azt mondták nekem régen, hogy a szerelem szép, csak káros az egészségre. Ezt valójában nem értettem, egészen addig amíg meg nem ismertem egy Choi Min Seo nevű lányt. Sokat tudnék mesélni róla. Szemei gyönyörű világos kékek, mindig elvesztem a szemében. Haja szemtelenül szépen fénylett, ahogy a vállára omlott. Nem is mesélem tovább. Egy lány nyálas ömlengésénél csak az rosszabb, ha egy fiú kezd rá.
Minden vele töltendő percemet élveztem. Körül sem tudnám írni mit éreztem a közelében. Valami boldogsághoz hasonlíthatnám, ha enyhíteni akarok a fogalmon. Mellette tényleg önmagam lehettem. Sosem kellett színlelnem. Úgy éreztem megtaláltam az igazit. Rengeteg alkalom volt, amikor elmondhattam volna neki, de féltem a választól. Emlékszem mikor nála voltunk. Szép lakásban élt. Imádta rendezgetni a szobákat. Egy fehér kanapén ültünk egymás mellett. Félig jobbra fordulva ültem hogy felé tudjak fordulni. A jobb lábamat felhúztam magam alá. Éppen talált egy játékot a telefonomon, ami baromira megtetszett neki, de menthetetlenül béna volt a pályák végigjátszásához, ezért segíteni akartam neki, de nem engedte. Nevetett azon, ahogy folyton-folyvást vesztett. Vele nevettem. Mosolya is csak ugyan gyönyörű volt. Sikerült rávennem arra, hogy hagyja azt, hogy segítsek neki, mert úgy többre haladt.
A mai napi időjárás is emlékeztet egy ilyen napra. Az autóm tetején ültünk egy erdősétány útjának a kellés közepén. A nap ugyanúgy tűzött ezerrel, de azért nem dőlt meg a meleg rekord. Gyönyörű nap lehetett volna. Ismét gondoltam arra, hogy elmondom, összeszedem minden erőmet, és bevallom, ami mindvégig nyomta a szívem. De sajnos sose derült ki számára, hogy többet akartam tőle. Legszívesebben magamhoz húzva csókokkal leptem volna el ajkait. Viszont féltem attól, hogy mit reagálna rá, ezért próbáltam betelni azzal, hogy velem volt. Baromira nehéz volt. Annyira közel volt hozzám, az illatát is tisztán éreztem. A vállaink szorosan egymást érintették. Rengeteget nevettünk. Mindig megnevetettem. Imádtam, amikor boldog, ezért rengeteg vicces dolgot meséltem neki, vagy néha csak a semmiről beszélgettünk. Ez nekem teljesen elég volt, mert féltem többet kérni.
Átértem épségben az úton. Felküzdöm magam a lépcsőkön és közbe feltűnik, hogy mennyi ember jön ma ide. A lépcső és a templom közt nincs nagy távolság, miközben ezt a pár métert magam mögött hagyom összeszedek magamban minden erőt, hogy képes legyek kibírni ezt a napot, és egy mély levegőre van időm mielőtt belépnék. Csak aztán el ne felejtsem kifújni.
Ha azt hittem, hogy a templom csak belülről csicsás, akkor mindig elfelejtek várni, míg beérek az épületbe. Mindenhol fehér fátylak, virágok, emberek. Aztán meglátom Őt. Ott ül egy fotelbe gyönyörű esküvői ruhába. Mellette mindkét oldalról egy-egy kék ruhás lány áll. Díszítő/öltöztető brigád? Nem tudom. Inkább tűnnek koszorúslányoknak. Bár, teljesen nem érdekelt, csak az, hogy végre oda tudjak menni hozzá. A mosoly le nem került az arcáról. Elindulok felé mosolyogva. Ő is elindul felém. Mikor végre beszélgethető távolságba kerülünk egymással, megállunk. Mind a ketten csak úgy mosolygunk. A különbség csak annyi volt, hogy nekem közbe megszakad a szívem.
- Gyönyörű vagy - mondtam ki köszönés nélkül, mielőtt a kínos - csendes mosolygás elhúzódott volna.
- Te meg nagyon elegáns - válaszolta, de épp hogy ezt kimondja megjelenik mellettünk az a seggfej, khm, bocsánat, a vőlegény. Ahn Dae. Udvariasan jó pofiznom kell, ahogy köszön nekem. Aztán Ő hozzáfordul és mond neki valamit, amire nem figyeltem. Na nem mintha annyira érdekelt volna. Már nem is emlékszem pontosan, hogy Seo honnan szedte össze ezt az alakot. De mindenhol ott olt. Mint most is.
Mikor Seo-nál voltunk és már majdnem az ölembe fekve játszott azzal a játékkal, vagyis már szinte én játszottam vele, mert még mindig nem értette a lényegét. Akkor is megjelent Ő. Valami újságlap volt a kezébe. Megpróbálta felfogni, hogy mi akkor mit csináltunk a telefonon. De ahogy észrevettem nem sikerült neki, mert befogta a lány szemét, egy amolyan " találd ki melyik gyökér rontja el a játékotokat ". Nem is a játékon volt a hangsúly. Már megint ketten voltunk, és ő csak úgy feltűnik. Persze a lány élvezte ezt a ki találós játékot annyira, hogy szerintem azt is elfelejtette, hogy alig fél perce még magyaráztam is neki valamit. De azt se tehettem meg, hogy elordítom magam. Egy részt azt hitték volna, hogy idióta vagyok, másrészt felesleges. Muszáj voltam hagyni.
Az autó tetején ülve meséltem egy történetet, ami egy lányról szólt, és két fiúról. De mielőtt megérthette volna a lényeget Dae az autó másik oldalánál felhúzta magát, hogy legalább az arcát lássuk. Így folytatódott. Köszöntünk neki, ki mennyi őszinteséggel, meglepődöttséggel. Végül nem zavartatva magát felült mellénk és elkezdett mesélni valami " szörnyen érdekes " történetet. Közbe állandóan a lányon tartva a szemét. Mintha ez egy verseny lett volna, amibe veszítettem. És elvesztettem azt, aki igazán fontos volt nekem és már soha nem kaphatom meg.
A zongoránál ülök. A lányt az apja kíséri az oltárhoz, ahova a várva várt nagy szerelem várja. De az miért nem lehettem én? Miért nekem kell a billentyűket nyomkodva figyelni, ahogy a szerelmem mást csókolgat? Legszívesebben felállnék és kicsapva a bejárati ajtókat elhagynám több ezer méterre a templomot. Sajnos nem tehetem. Hogy miért? Azért mert nem hagyhatom cserbe Seot még itt sem. Számít rám. Nem okozok neki csalódást, ha már Ő okozott is nekem, ha tudom hogy a versenyt rég nem én nyertem. A dal, amit írtam, az a végső elkeseredésem. Beírtam mindent, amit érzek.
Mikor már a srácba karolva mindketten boldogan néznek felém, elkezdem a dal játszását (Részletek csak).
" Küzdenék
De aztán sírnál
S ahogy küzdesz, én úgy leszek erősebb
Fáj a szívem legbelül
De az arcom kivirul ha látlak mosolyogni
Félek, hogy megjegyzed ezt az érzésemet
És félek, hogy a rés egyre nagyobb lesz köztünk
Visszatartom a lélegzetem
Ráharapok az ajkaimra
És imádkozom, hogy végre
túllépjünk ezen
Baby, kérlek ne fogd azokat a kezeket
Mivel te az enyém is lehetnél
Kérlek, nézz rám, csak rád várok
Mikorra a zene leáll te már örökre az övé leszel
Csak imádkoztam, és imádkoztam
hogy ez a nap ne jöjjön el
A menyasszonyi ruha, amit már egyszer viseltél
Mindezek ellenére, légy boldog vele
Így továbbléphetek
Engedj ki a szívedből
Bár próbáltam a legjobbat nyújtani még is Oh ne~".
Seo csak nevetve felém figyel, de semmi mosolyt nem tudtam az arcomra tapasztani. Lehetetlen. Közben Dae minden apró mozdulatomat követi.
A képzeletem teljesen máshol jár. Valahol messze. Ahogy állok egy templom közepén egyedül. Senki sincs ott. Még a padok sincsenek a helyükön. De aztán valaki hirtelen átölel hátulról. Meg se fordulnom, hogy tudjam ki az. Puha kezeit a vállamra szorítja, állát megtámasztja a vállamon. Illata semmit nem változóan édes. Megfordulok és a gyönyörű szempárjában találom magam elveszve. Megfogom a két kezét és ujjainkat összekulcsoljuk. Lassan felé közeledek az arcommal, nem húzódik el, hagyja hogy megcsókoljam. A csókja a fellegekbe küld. Közhelyként mondhatnám, hogy bárcsak örökre így maradhatnánk, de reálisan átgondolva ez egy hülyeség. Nem akarok így maradni, csak azt akarom, hogy Ő velem legyen és örökké ilyen csókokkal lepjen el.
Seo a barátnőjével volt a közeli kis étterem féleségbe amikorra eldöntöttem, átgondoltam mindent. Elhatároztam, hogy minden elmondok neki az utolsó szóig. Melléjük léptem a beszélgetést biztos félbe szakítottam mert mikor meglátott egyből abbahagyta a monológokat.
- Szia - köszönt Seo kedvesen, bár kicsit meglepődött a hirtelen megjelenésemtől. Nem köszöntem.
- Mondanom kell valamit - fogtam meg a csuklóját és meg sem várva a reakcióját gyengén húztam magam után, elkerülve a felesleges kérdéseket. A folyóson álltunk, szembe egymással. A csuklóját simogatta, ott ahol megfogtam, kihúzva őt barátnőjétől. Nem akartam erősen, de izgultam, nem tudtam kontrolálni az érzéseimet, és már felesleges lett volna egy "bocsi" - t benyögnöm.
- El akarok mondani valamit, amit mér rég el kellett volna mondanom - szemeit az enyémekbe fúrta - tudod, én már régóta... - és kibukkant a fal mögül. Megint megjelent. Mikor végre eltudtam volna mindent mondani. Hogy szeretem. Már megint itt van. Hűvös tekintettel rá meredtem. Bíztam abban, hogy most az egyszer érteni fogja. De nem értette. Mosolyogva odabillegve köszönt. Seo elmosolyodott. Követtem. A végén még rám ragadt ez a "leplező mosoly". Seo elé lépett és előhúzott valami kis karikát a zsebéből. Egy gyűrűt. Amit felhúzott a lány ujjára. Meg se tudtam szólalni. A lány döbbent volt. Percekig csak a gyűrűt nézte, majd a srácra figyelt, valami választ kérve. De ő csak mosolygott. És itt ért végett az esélyeim aránya, ami lecsökkent a nullára. Seo nem vette le a gyűrűt. Hanem csak a srác nyakába ugrott. Ha én mondtam volna el hamarabb, vajon az én nyakamba borult volna így? Ha nem tűnik fel, ez a görény akkor lett volna elég levegőm ahhoz, hogy elmondjam? Még csak nem is az zavart volna, ha hallja, hanem hogy belém fojtotta a szót. Meg se tudtam szólalni. Mit mondhattam volna? Hogy én voltam itt előbb, várd ki a sorodat?
Így érkeztünk meg a mai naphoz. Amikor a gyűrűt, amit én akartam Seo ujjára húzni még mindig ott lapult a zsebembe. Kivéve a zsebemből a két kezem közt fogva alaposabban szemügyre vettem, és csak sajnáltam, hogy nem érte el a neki kitűzött célját. Egy utolsó pillantást vetettem az ifjú házas párra, akik még mindig nevetve, mosolyogva beszélgettek, hol egymással, hol másokkal. Láttam, hogy Seo boldog. Nélkülem is. Az arcom eldobja a mosolygós álarcát, úgy ahogy én a gyűrűt. Nekem már nincs szükségem rá. Seonak egy másik ékszer jutott. Egy másik sráccal. És amíg Ő boldog, addig nem tehetek semmit. El kell engednem. Mellesleg, ha elfelejtettem volna említeni, a nevem Taeyang. Így ért véget az én szerelmi történetem.
