2014. június 25., szerda

SCORCHED CREW - ECC PECC!


Ki mennyire örül meg munka után? Mikor végre befejezi a dolgát, és mehet haza a családjához pihenni. Remélem mindenki örül ennek, mert ez a történet két olyan srácról mesél, aki nem részesülhet e-féle örömökben.
Sam és Dean olyan munkát végeznek, amit szívesen vagy önkényesen senki nem akarna a magáénak tudni. Mindenki azt hiszi, hogy megőrültek, egészen addig, amíg rájönnek, hogy tényleg léteznek azok a szörnyek, amikkel a gyerekeket riogatják. Hiszel a rémtörténetekben? Félsz egyedül a sötétben? Gondoltál már arra, hogy valami onnan figyel a pillanatra várva? Vagy csak azért nem kapott el semmi, mert a fiúk már rég megölték őket? Nem, mi?
Ha úgy kezdeném, hogy késő este volt túl tipikus lenne, mi? Pedig tényleg késő este volt. Jó idő volt, kellemes szél fújt kint az Indianai középiskola udvarán. Az iskola már rég zárva volt, és szinte már senki nem tartózkodott bent. Szinte.
Egy szerelmes pár a második emeleti folyosón teljesen egymásba voltak gabalyodva. Ki se bírták hazáig, vagy egy diszkrétebb helyig. A srác a falhoz nyomta a lányt és úgy csókolgatta tovább, nem érdekelve, hogy éppenséggel az iskola folyosó kellős közepén vannak. Hol a nyakát, hol az ajkait lepte el csókokkal. Teljesen belefeledkeztek egymásba, amikor a lány meghallott valamit és teljesen megdermedt az egész teste. A fiú nem törődve ezzel folytatta a "dolgát". A lány először azt hitte, képzelődik, aztán megint hallotta és már nem tudta lenyugtatni magát.
- Hallottad? - kérdezte, hogy meggyőzhesse magát, hogy nem őrült meg a hormon túltengés miatt.
- Nem - lihegte két csók között a fiú. A zaj felerősödve, mintha valaki hangosan lépkedne a kő padlón, közeledett feléjük. Most már mind a ketten teljes testtel a hang irányába fordultak. Először csak árnyékot láttak. Egy kislány árnyékát. Egyre közelebbről lehetett hallani lépéseket, a fák, ahogy az ablakot kopogtatták, és egy nyikorgó ajtót. Próbáltak hátra fele menni, egérutat keresni, de a lábuk mintha a földbe gyökerezett volna. A leheletük látszódott a levegőben. A lány szorosan fogta a srác kezét. A körmét szinte már belevájta a bőrébe félelmében. Rettegett. A hideg a csontjaikig hatolt. Miközben az árnyék egyre közelebb ért, egy kislány körvonala rajzolódott ki az ablakon beszűrődő holdfényben. A kislány egy régi kiszámolós dallamot énekelgetett, közben a mutató ujját a lányról a fiúra, majd fordítva lóbálta, mintha csak kiakarná számolni, hogy kire esik az utolsó szó.
- "Ecc pecc, kimehetsz, holnapután bejöhetsz. Cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, fuss!" - Állapodott meg a mutatóujja a fiún. Ahogy kiejtette az utolsó szót, gonosz mosolyra húzta a száját. Elfordította a fejét, mintha olyan aranyos dologra készült volna. A szerelmes pár még mindig rémültem figyelte a kislány minden mozdulatát. A következő pillanatban, a srác nem kapott levegőt, elkezdett fuldokolni, kapálózni. A lány nagyon megrémült, elengedte a srác kezét, a hátára tette a kezét, és csak a nevét kiabálta.
- Dave! Daaaaave! Dave! - De semmi változást nem ért el, a srác még mindig nem kapott levegőt, és már nem bírtam sokáig. A kislány ökölbe szorította a kezét, és az eddig térden fuldokló fiú összeesett és nem mozdul meg többé. A lány ezt felfogva sokkot kapott, alig bírta levenni a barátjáról a szemét, de túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy ne sikítson és fusson el, így hát ezt tette, rettegett a kislánytól, nem bírta tovább. Egy pillanattal sem akart tovább az iskolában tartózkodni, így elfutott, és nem állt meg, ment, amíg a lábai bírták.
Két nappal később Sam és Dean egy közeli hotelba szálltak meg. Dean ment be először, hogy kivehessen egy szobát, amíg Sam kivette a kocsijából a cuccukat. A recepciós lány csillogó szemekkel figyelte, ahogy Dean elé sétál, és köszön.
- Jó napot, egy szobát szeretnék kivenni két főre, külön ágyasat - az utolsó szóra Sam is utoléri Deant. A lány magában egy kicsit csalódottan nézett Deanre. Ő pedig egyből vette a lapot. - Ó! Nem...Mi... Mi testvérek vagyunk!
- Hát persze - válaszolt a lány. És a szoba kulcsát Dean kezébe nyomta.
- De tényleg! - Dean folytatta volna, de Sam elkezdte hátulról tolni felfelé, a szobák felé. Dean feladva, beleegyezett, és megkeresték a szobájukat, ami a második emeleten volt, a 111-es. Belépve körbenéztek, és meglepődtek, hogy nincs annyira lerobbanva a szoba, mint hitték, és két külön ágy volt, ahogy kérték. Dean talált egy kis hűtőt a szoba másik felében, amit kinyitva meg találta a kedvencét. Sört. Kettőt kikapva, egyet oda dobott az öccsének és elindult az ajtó felé, ami kivezette a szobából.
- Azt ne mondd, hogy bepróbálkozol megint a lánynál! - forgatta a szemét Sam.
- Neeeeeeem... Csak... szét nézek.
- Aha - Mind a ketten tudták, hogy Dean miért is megy le.
Pár perc múlva, amíg Sam pakolgatott, Dean egy újságot dobott le az ágyára, és a fő cikk majdnem kiszúrta a szemét.
- Megint meló van, készülj - közölte Dean. Sam semmi különöset nem reagált rá, ez náluk mindig így ment, és így is fog menni, amíg ilyen életet élnek. Viszont azért, átfutotta a szemével a szöveget, hogy legyen sejtése arról, hogy ez az ügy tényleg rájuk tartozik -e. És tényleg. A fiúk összekapták magukat, és indultak is. Hamar leértek a kocsihoz.
- Szia Babym - köszönt Dean. A kocsi az egyetlen és örök szerelme. Gyorsan bepattantak az autóba és elindultak a közeli helyszínre.
Az iskola előtt több rendőr kocsi volt, és lezárták a területet. Dean mindig lenézte a rendőröket, mert valójában soha nem tudtak semmiről. Nem tudtak semmit sem csinálni az ilyesmi dolgokkal. Nekik ez már túl sok volt.
Gyorsan leparkolt és előszedték az éppen kellő jelvényeket, most egy FBI -os jelvényt vettek ki a dobozukból, ami tele volt hamis igazolványokkal. Kiszállva a kocsiból az épület felé tartottak. A fő rendőr megállította őket, így kénytelenek voltak felmutatni az igazolványukat, amik bár nem voltak igaziak, mindig elhitték, hogy igazi. Ki merné megkérdő jelezni ilyenkor egy igazolvány hamisságát?
- Mi történt? - kezdte Dean
- Nem is tudom - válaszolta bizonytalanul.
- Elmondaná? - folytatta Sam.
- Egy párocska bent volt az iskolában zárás után, a lányt sikoltozva látták kiszaladni, a srác pedig halott. Megfulladt valamitől. A lány azt mondta....
- Mit mondott? - Dean próbált a lényegre térni. Hátha sikerül kideríteniük valamit.
- Hogy... Látott egy kislányt, aki egy szellem volt. Teljesen zavaros.
- Hol van a lány? - a rendőrfő egy szőke lányra mutatott tőlük alig pár méterrel, aki elég nagy sokkot kapott ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint, aki.... sokkot kapott.... A fiúk oda sétáltak hozzá. A lány hosszú szőke haja leért a hátáig, a kisírt kék szemei körül elfojt a smink, kétségtelenül nagyon kiborult ezek után. Egy pléd volt a hátára terítve, bár kilátszott az egyik lába, amin egy nem túl hosszú nadrágot viselt. Ő volt az a tipikus "menő" lány. Az iskolai hierarchia csúcsán állók egyike.
- Szia Amy, hogy vagy? - kérdezte Sam.
- Kik vagytok? - a lány szinte reszketett, még mindig nagyon megvolt rémülve.
- FBI - mutatták fel az igazolványt - Sajnáljuk a barátodat... -  A lányt annyira nem hatotta meg, tudta, hogy csak udvariasságból mondják ezt. - Lehetne pár kérdésünk? - A lány bólintott. - Pontosabban mit láttál? - Nem is tudta, hogy kezdje el.
- Úgy se hinnétek el. Őrültnek gondolnátok.
- Tégy egy próbát - mondta Sam.
- A barátommal éppen bent voltam a suliba, a folyosón voltunk, amikor furcsa zajokat hallottunk, először nem foglalkoztunk vele, de aztán az árnyékból egy kislány lépett elő. A levegő nagyon hideg lett, láttam a leheletemet... Egy furcsa kiszámolós dallamot énekelt, mint, amikor a kisgyerekek a bújócskához választanak hunyót. Aztán Davere jutott az utolsó szó, és a kislány valahogy megfojtotta - Amy egyre jobban hadart az idegességtől -, ökölbe szorította a kezét, aztán Dave nem kapott levegőt, megfulladt, én pedig elfutottam - már lassan a könnyek áztatták az arcát.
- Amy, Amy nyugodj meg - próbálkozott Sam. - Nem volt ismerős az a kislány? Vagy esetleg a kislánynak lett volna rá valami oka, hogy ezt tegye?
- Én.... én nem tudom. A kislány.... talán a mi iskolánkba járt... Valami történt vele, emlékszem, a szekrényéhez még régen gyertyákat raktak, fényképeket, és búcsúszövegeket. De nem sokan tudják, hogy mi történt vele. Dave pedig..... Hát... Ő és a haverjai....
- Igen? Mi volt velük?
- Néha szekáltak pár diákot. De csak vicc volt.
- Értjük. Köszönjük a segítséget Amy - köszönt el Sam és a fiúk megfordultak és elindultak a kocsi felé.
- Szóval.... - kezdte Dean.
- Szóval?
- Ugyan már! A menő diákok szekálják a kisebbeket, majd az egyik meghal, és vissza jár kísérteni és végez azokkal, akik ezt tették vele.
- Utána kell néznünk.
- Akkor izzasszuk meg a laptopot - állapodtak meg a fiúk.
Miután a fiúk visszatértek a hotelba, Sam elővette a laptopot és kezdte is a dolgát. Dean addig a hűtőből kihalászott két sört, az egyik az öccse kezébe nyomta, míg a másikat kibontotta magának, és csak úgy itta, mint átlagos ember a vizet. Alig telt bele 5-10 percbe mire Sam máris megtalálta a suli diákját, aki meghalt.
- Susan Lewis tizenöt éves volt, alig pár hónapja. Azt írják, hogy öngyilkos lett, felakasztotta magát. Ezzel kapcsolatban sok minden nem derül ki, még csak nem is voltak következtetések, az okáért. Jó tanuló volt, olyan kis átlagos. A szülei Rob Lewis és Melissa Taylor.
- Akkor gondolom teszünk egy látogatást a lány szüleinek a házánál.
- Indulás - húzta meg az utolsó kortyot a sörös üvegből.
A házat bele telt egy kis időbe, amíg megtalálták. Egy szép éléken kifestett, normális családnak való ház. Bárki szívesen lakna benne. A fiúk egy utolsó simítottak a ruhájukon majd becsengettek a lakásba. Mikor kinyitódott az ajtó, a lány édesanyja állt ott. Amit először meglátott a fiúk FBI-os igazolványokat. Annyira meglepődött, hogy majdnem elsikította magát, de nem ment volna neki, úgy érezte, kevés életereje van hozzá.
- Jó napot hölgyem - tették el a kártyákat - az FBI-tól jöttünk.
- Igen, azt látom. Segíthetek valamiben?
- Ha nem bánja feltennénk pár kérdést a lányával és a halálával kapcsolatban - darálta le Dean.
- Hát .... - gondolkozott - jöjjenek be. - Invitálta be őket a házba, majd becsukta az ajtót. Bevezette a fiúkat a nappaliba, és kávéval kínálta őket, amiből nem kértek. Mind a hárman helyett foglaltak, és szinte tapintható volt a levegőbe az elkeseredettség, amit a nő bocsájtott ki magából.
- A férje dolgozik? - kereste Sam a tekintetével az édesapát.
- Igen.
- És mondja csak, mikor Susan hazajött az iskolából, hogy viselkedett? Nem mondott semmi különöset?
- Tudja, mikor még.... Susan .... Élt, akkor a férjemmel sokat dolgoztunk. Sokat volt itthon egyedül. Gondoltuk, hogyha történne vele valami, úgyis szólna nekünk. Semmit nem tudtunk leolvasni az arcáról. Mindig mosolygott. Egy tündéri kislány volt, senkinek nem tudott volna ártani. Nehezen barátkozott, nem is tudom, hogy tényleg voltak -e barátai. Főleg az első év, a gimiben mindig ez a legnehezebb.... Beilleszkedni. Egyszer még az első héten együtt vacsoráztunk, és mondta, hogy nem találja a helyét. Olyan másnak érzi magát. Mondtuk, hogy minden változni fog, ne az első héten várja a csodát. Ő pedig..... Mosolyogva bólintott. Mi pedig... Semmit - megeredtek a könnyei - ... Semmit nem vettünk észre. Pár hónapja Susan nem ment iskolába, sőt ... ki se jött a szobájából, felmentem megnézni, hogy történt -e valami... Aztán csak annyit láttam..... azt láttam, hogy .... - már a nő zokogott, nem tudta befejezni a mondatot.
- Hogy felakasztotta magát - fejezte be helyette Dean. A síró asszony csak bólogatott.
- Kérem nyugodjon meg. Sajnáljuk, hogy így felzaklattuk - próbálta vigasztalni Sam, de ez nem az ő asztala volt. - Kérem, még annyit áruljon el nekünk, hogy Susant hova temették el? - A nő miután levegőt tudott venni a sírástól, elmondta, hogy hova temették a lányát. Ezzel annyi volt a baj, hogy ez a temető több mérföldnyire volt a várostól. Miután beültek a fiúk a kocsiba nagyot sóhajtottak, hogy feldolgozzák az eddigi információkat.
- Szóval egy depis lány volt, akit halálra szekáltak, és most bosszút áll - rövidítette le Dean.
- Azon, akik szekálták. Nagyon jó. - Ebben a pillanatban, egy rendőr autó száguldott el mellettük egyenesen az iskola felé tartva.
- Elég aktív egy szellem. - És már kanyarodott is ki a kocsival, hogy kövesse a rendőrt. Mire kiértek, már több autó is kint volt, sőt még egy mentő is. Az épületből két ember, egy hordágyon letakarva hozott ki egy testet. Feltehetőleg az egyik srác volt, aki többet között szekálta a lányt. Sam odalépett, hogy szemügyre vehesse a srácot. Nagyon fiatal és jóképű volt. Ő is az a tipikus "szekálom a kisebbeket, mert menőbb vagyok" stílusú srác.
- Köszönjük uraim - mondta Sam, és már ott se voltak a holttesttel.
- Meg kell találnunk a sírját, mielőtt még több embert öl meg - súgta oda Dean Samnek. - Tudod mit? Te maradj itt, én elintézem a sírt.
- Egyedül?
- Van jobb ötleted? Sietek.
- Rendben, de meg ne állj enni valami gusztustalan gyors kaját.
- Az nem gusztustalan!
- Csak siess már! - Dean már kénytelen volt hátat fordítani, beülni a kocsijába és elhajtani. Bár azon elgondolkodott, hogy tényleg ne álljon -e meg egy gyorsétterem mellett. De tudta, hogy ez fontosabb, inkább sietett.
Sam még várt egy kicsit míg elmennek a rendőrök meg a többi kocsi, majd bement az iskolába. Furcsának találta, hogy a szellem csak az iskola környékén gyilkolt eddig. Elővette az elemlámpáját és szétnézett. Amikor nincs iskola akkor itt vannak, amikor van pedig mindenki kerüli ezt a helyet, gondolta. Semmi szokatlant nem talált, csak a tipikus dolgokat. Érmékkel, kupákkal teli szekrény sor és a több folyosón átnyúló szekrény sorok. A falakon lógó parafákra kiragasztott szóró lapok és a hirdetések alig fértek el egymástól.
A következő pillanatban az emeletre vezető lépcső felől hallott lépteket. Lassan arra fele sétált, hogy megpillantsa ki vagy mi lehet az. Mire oda ért volna a lépcsőaljához, már az alak feltűnt és egy ember alak formálódott ki, a következő pillanatban a srác felkiáltott, amikor meglátta Sam-et, mert tulajdonképpen senkire sem számított késő este az a "kihaltnak" hitt iskola folyosóján.
- Jézusom! - mondta sokkolt állapotában a fiú.
- Szoktak így hívni, de inkább csak Sam.
- Nagyon vicces - fújta ki a levegőjét a srác.
- Mit keresel itt?
- Ezt én is kérdezhetném. Nem nézel ki középiskolának.
- Neked is akkor kell idejönnöd, mikor a halálesetek vannak erre?!
- Kíváncsi voltam.
- Csodás.
- Te érzed ezt a hideget? - karjait megdörzsölte, és látszott a lehelete a levegőben.
- Ez nem jó. Ez nagyon nem jó - hátrált meg Sam. Mintha egy nagy szélvihar végig söpört volna a zárt szekrények kinyitódtak a parafáról a lapok összevissza szálltak. Aztán egy fülbe mászó dallam hallatszott a folyosó másik végéről.
- "Ecc pecc, kimehetsz, holnapután bejöhetsz. Cérnára, cinegére - énekelte az a kislány, aki alig pár másodperce még ott se volt.
- Fuss! - kiabálta Sam a srácnak, majd karon ragadta és maga után húzva futni kezdtek, bár tudta, hogy nincs sok esélye mert a szellemek elől nehezen lehet elfutni. - Hol van a kémia terem?
- Fent az emeleten a 70 -es terem - több se kellett a lépcső felé vették az irányt, és gyorsan elérték a termet aztán megint meghallották azt a dallamot. Sam gyorsan betörte az ajtót, mert tudta, hogy a szellem bármelyik pillanatban elragadhatja mellőle a srácot. Körbepásztázta a termet, és megakadt a szeme a hátul lévő vegyszereken.
- Szerezz valahonnan vasat! - mondta miközben a sok szer között megkereste a sót.
- Vasat? Mi van? Miért pont vasat?
- Csak csináld már! - bontotta ki a tégelyt és arrébb tolta az asztalokat, hogy ki tudja szórni a földre. A srác addig az egyik pad lábát törte le, és ment oda a fiúhoz felmutatva a szerzeményét. - Így is jó - bólintott Sam és befejezte a só kör szórását, majd elvette a fiútól a darabot és beállította a körbe. - Semmilyen körülmények között ne lépj ki a körből!
- Most ez komoly? Egy sókör fog minket megvédeni?
- Ha gondolod lépj ki nyugodtan és vesd magad a szellem elé. - Előkapta a telefonját, hogy felhívja bátyát, hogy siessen.
- Igen? - vette fel Dean a telefont.
- Siess! Hol jársz?
- A hullájáig ásom magam.
- Igyekezz! - a következő pillanat az üvegek kitörtek és az apró szilánkok elárasztották a terem belsejét, Sam elejtette a telefonját, ami tőlük pár méterre landolt. Dean Sam-et a nevén szólongatta, de mivel nem kapott választ, gyorsan letette és gyorsabbra vette a tempóját az ásatásban. A szél erősen beáramlott a réseken és a sókört semmivé téve ezzel. - Utálom, mikor ezt csinálják - mondta Sam. És egy nagy rés keletkezett a só körön, aztán megint megjelent közvetlen előttük a szellem. Sam gyorsan a vassal próbálta "megütni", mire az eltűnt. Ez egy nagyon ideiglenes megoldás. A szellem újra megjelent a srác háta mögött, mielőtt Sam megint bevethette volna a módszerét a szellem lány kitárta felé a kezét, és mintha egy nagy erejű ütéssel a falhoz csapódott, aminek a következtében teljesen beverte a fejét. A srác annyira megrémült, hogy ordítani se tudott és addig hátrált, amíg el nem ért a szekrényekig, ahol tudta, hogy a biztos halál vár rá. Majdnem össze esett félelmében. Sam szédült, össze mosódott előtte a kép, amit látott az eléggé egybe folyt. Annyira ereje maradt, hogy eldobja a vas darabot egészen a fiú közelébe. A srác nehezen mozdult de lassan az ujjait köré fonta miközben a szellem motyogta a hülye dallamát. A következő pillanatban megint eltűnt mert a srác a vassal eltüntette. Oda rohant Samhez.
- Jól vagy?
- Rendben vagyok - próbált feltápászkodni, de még mindig szédült a dallam pedig nem hagyott alább. Megint megjelent a szellem, szerencsétlen Samet megint elhajította mint egy rongy babát, a srác kezéből kitépte a vas darabot, már nagyon unta a játékot, és lassan abba hagyta a dúdolgatást, de mielőtt az utolsó szót kimondhatta volna a szellem felgyulladt és örökké eltűnt.
Sam felnézett, látta, hogy a szellem semmivé lett, és már nem próbálta meg felemelni bármijét is, a földön maradt. A srác kifújta azt a levegőt, amit egy ideje már biztos bent tartott. A telefon megint csörgött oda ment hozzá a srác odavitte Samnek.
- Azt hiszem ez a tiéd.
- Igen, lehet - nézett rá Sam és elvette tőle. - Igen? - vette fel a telefont.
- Jól vagy? - kérdezte a vonal másik oldaláról Dean.
- Ja.....Ja... Rendben vagyunk. Azt hiszem. - Dean mosolyra húzta a száját. Pár óra és ott vagyok, addig szedd össze magad öcskös - tette le a telefont.
Sam elköszönt a sráctól, akinek a nagy "kaland" után megtudta a nevét is.
- Dylan.
- Nagyon örültem, Dylan - mondta búcsúzóul Sam.
- Csak még egy kérdésre... Akkor a szellemek, meg a többi szörny, mind létezik?
- Vérfarkasok, Alakváltók, Wendigok, meg minden olyan, amivel a gyerekeket riogatják. Vigyázz magadra Dylan.
- Értem.... Köszi, még egyszer. - Sam bólintott. A srác pedig hazafele indult.
Dean-el pár óra múlva találkoztak a sulitól nem messze lévő padnál.
- Ember, szarul festesz.
- Majd téged is falhoz vágunk párszor és meglátjuk hogy bírod. - Dean védekezően felkapta a kezét.
- Nem szóltam. Mehetünk tovább vagy még szeretnél egy kicsit tovább magad elé bámulni, amíg én meg iszok egy sört.
- Fogd be - állt fel a padról. - Mehetünk.
- Fasza.
Mielőtt Sam kinyitotta volna a kocsi ajtót, megállt mellette.
- Bár azért még mindig a fejemben van az a hülye mondóka, amit a szellem dúdolt és nem megy ki a fejemből, és marhára idegesít - vallotta be.
- Akkor majd hallgatunk egy kis AC/DC - t és nyoma se lesz.
- Maradok a dúdolásnál.
- Innen már nincs vissza út - ültek be mind ketten a kocsiba és hajtottak ki a városból, tovább folytatva a családi vállalkozást.

2014. január 7., kedd

All Time Low - Time Bomb.


Ti mennyit tennétek meg azért, akit szerettek? Elmennétek érte a végsőkig? Ha a szerelmetek beteg lenne, vagyis a szíve olyan lenne, mint egy időzített bomba, ami miatt nem hagyják élni, így gépekre kötik, ti mit tennétek? Megpróbálnátok meggyógyítani még ha ez szabály ellenes lenne? Nos, én ezt teszem. Ez egy másabb történet, mint gondolhatnátok. Engedjétek meg, hogy elmeséljem. Talán még én magam sem tudtam, hogy mi az, ami ennyire fontos lenne az életembe, amíg be nem következett az egész. Szörnyű.
A nevem Jamie Evans és már a húszas éveim körül járok. A szüleim már sajnos nem élnek, árva vagyok és egy nem túl luxusos házban töltöm időmet, mikor nem dolgozok. Nem is tudom, minek írjam le magam. Valami szerelőhöz hasonló foglalkozást végzek. Mindent megtudok javítani. Igen, tehát eszem is van. Igazából többet is mesélhetnék erről, de a fontosabb dolgok így ezekből a sorokból tevődnek össze.
A lány, Amy Carter. Fiatal, és gyönyörű de ezeket a roppant előnyös tulajdonságait nem használhatja kedve szerint, mivel arra köteleződött, hogy eszméletlenül feküdjön műszerekre, gépekre kötve, kitudja meddig. Ennek egy oka van. Beteg. Súlyos beteg. Nem is tudom mi az a betegség, viszont amit megjegyeztem, hogy a szíve gyengébben működik, mint kellene. Nem képes egész és kerek életet adni a lánynak. Mivel egy szívműtéttel nem is tudják megoldani, ezért egy kis kütyüt raktak be a mellkasába, ami segít a szívének. Ez a kis gépezet hasonlít egy időzített bombához. Eddig jól működött, több éven keresztül, de valamilyen oknál fogva, a bomba része aktiválta magát, és elkezdett visszaszámolni. A lány szerencséjére észrevették, és azzal az ötlettel vették ki, a lányból, hogy meg kell javítani, és újból működő állapotba biztosíthatják neki. Nos, ez szép és jó, de nem volt senki, aki megcsinálja. A szülei hiába dús gazdagok, nem akad egy olyan szerelő se, ki elvállalja az életmentő címkét semmi pénzért. Így eltelt egy kis idő, aztán megmondták a lánynak, hogy a szíve így nem bírja sokáig, de a gépek életben tarthatják egész addig, amíg meg nem javítja valaki rövid időn belül a gépet. Beleegyeztek a szülők. Amy csak hezitálások sora után egyezett bele. A szülők megígérték, hogy úgyis találnak valakit. Próbált nekik hinni, de nem nagyon ment neki. *
Nem bírtam magammal. Fogalmam sincs mi kerített a hatalmába, hogy elkövettem, azt, amit eddig teljesen őrültségnek tartottam. Megszereztem a gépet. Azt, ami életben tartotta eddig Amy Cartert. Mivel sajnos ez lopásnak számít, főleg engedélyek nélkül, ezért számítok pár vendégre a későbbiek folyamán. De addig, amíg van időm, minden tudásomat összeszedve szerelek. Egész nap. Megállás nélkül. Ez tar egészen két napig. Sietek, ahogy csak óvatosságom engedi, hogy elkerüljem a rontás esélyét. Az egész szerkezetet megváltoztatom szinte. Vagyis a bomba részénél. Ekkor jövök rá, hogy miért is épp egy időzített robbanó készüléket raktak egy fiatal tizenéves lány mellkaséba. A bomba része olyan károsodás mentes energiát szabadít fel a lány testében, amit a szív erejét a csúcson tartja. A meghibásodás oka, az, hogy a szíve néha túl kevés részét tudta felhasználni az energiának, amit a kütyü pumpált, ezért neki el kellett volna raktároznia, de ahelyett felhasználta a maga, és annyi energiát összegyűjtött, amit elegendő volt arra, hogy beindítsa a bombát.
Az utolsó simításokat végezve gondolok bele abba, hogy a lány élete a kezemben van. Elmerengésemben egy halk lépés sor zavart meg. Tudom, hogy megjöttek a vendégek, akikre várok, bár nem a legnagyobb örömmel. Pár pillanat alatt berámolok egy szakadt kis táskába, majd gyorsan elhagyom a helyiséget, Kifele három katonához hasonló ruhát viselő vendégemet cselezem ki. A bejárati ajtómat meg könnyebbülten nyitom ki, de ez az érzés hamar elszáll ugyanis hat frissen érkező személy figyeli mozdulataimat, s követve ezeket pisztolyokkal. Nem hagyhatom, hogy elkapjanak, mert tudom, hogy akkor Amy nem kaja meg az új bombáját, és meghal. Így mielőtt rám lőnek, átugorva a lépcső korlátot leugrok a másfél méteres lépcsőről, ami meg se kottyanna annyira, ha nem érezné meg a pár napja épp hogy meggyógyult lábam. De nem törődök vele, ahogy a golyó záporral sem, amit felém zúdítanak. Szerencsémre nem talál el golyó. Futok, mintha az én életem is tét lenne. Ők nem sajnálva energiájukat utánam erednek. Tartják velem a lépést. Mivel jól ismerem a környéket, ezért pár kanyarral letudom őket rázni, hogy néhány másodperces előnyt élvezzek. A kórház a mai nap szinte üres, csak egy - két kósza lélek sétálgat a folyosón. Mielőtt mindennek neki kezdtem volna, megkerestem a lány kórházi szobáját, szerencsére nem vitték át máshova, ezért tudom mit következik. Az emberek hamar megtalálnak. Hallom, ahogy a halk lépteik gyorsan közelednek. Intenek egymásnak. Aztán ketten pisztolyt maguk elé tartva előre ugranak, hogy lássák, mit rejt a szoba.
Csakhogy csalódás érheti őket, ugyanis egy ágyat, mellette gépeket látnak, és ablakokat, amik közül az egyik nyitva van. Pont az, amit a tetőre vezet.
Szegény lány, alig fél perce tér magához máris szaladnia és menekülnie kell, és még csak nem is tudja mi elől. Úgy érzem, hogy nem hagyhatom ott, mert kiszedik belőle azt, amire azt hiszik hogy megöli. Megint gépektől, csövektől függene az élete. Valamiért nem hagyhatom. Egy halóinghez hasonló rongyot aggattak rá. Mellkasánál egy rózsaszín vagy piros folt van, mint vér lenne. Nincs időm vizsgálgatni, mert üldöznek. Félek, hogy a hirtelen jövő hideg levegőtől még betegebb lenne, ezért ráadom fekete dzsekimet.
Lelkünk szakadtából futunk. Tetőről tetőre. Csak sajnos ez nem elég. A tetők elfogynak, az emberek pedig szorosan utolérnek. Fegyvert tartva ránk, nehogy valami próbálkozhassunk. Elvesztem a reményt, nincsenek ötleteim. Nincs kiút. Semmi. A tervem miszerint megmenthetem egy lány életét kurdarcba fullad. Csődöt vall. Nem tudom. Csalódást okozok. A lány szemébe se merek nézni, de abban a pillanatban, Amy elém kinyújtva a kezét, bevéd. Nem akarja, hogy lőjenek, főleg nem rám. Véd. A lány arcán az elszántság és a magabiztosság tükröződik. Semmit kétséget nem látok afelől, hogy tényleg tudja -e, mit csinál. Mert tudja. Suttogása érinti meg fülemet, amit alig értek, de a válaszom egy széles mosoly, mert azt mondta:
- Köszönöm.
Végül mikor a katonák se tudnak sokat kezdeni a helyzettel, leteszik a fegyvert, mert látják azt, ami felnyitja a szemüket. Az időzített gépem. Amit megjavítottam, erős kék fényt bocsájt ki magából, ami átlátszódik azon a vékony anyagon, amit a lány visel. És megértik, hogy semmi rosszat nem akartam a rossz tetteimmel, csak megakartam menteni Amy Carter életét. Amit még jobb, hogy sikerül is. Egy időzített bombával életet mentek. Én Jamie Evans.
*Kimaradt jelenet.

2013. december 13., péntek

Taeyang - Wedding Dress.

Az ingemet gombolgatom, mert ma egy esküvőre készülök. Elegánsan kell felöltöznöm, szóval nem cicózok. A tükörben egy srácot látok, aki valójában el sem akarna menni erre az esküvőre. Azt kívánja, bár túl lenne rajta. Megelégeltem a szívfájdító látványokat.
Elindulok a templom felé. Még időben ott kell lennem, akármennyire is maradni akarok. A városban ez a legcsicsásabb templom. Talán a legnagyobb is. Feltűnő és eltéveszthetetlen. Amíg a zebrákon vonszolom át magam, felkészülve akár arra is, ha egy autós megunja lassúságomat és nekem hajt. Felőlem rendben lenne, és akkor talán a templomot se kéne látnom, nemhogy még bemenni. Az időjárás eléggé kegyelmezi ezt a napot. A nap teljes erejével süt. Mintha csak engem akarna porrá égetni. Ez jár azzal, ha jól akarsz kinézni egy nyári délutánon. De még mielőtt csak hamu lenne belőlem elszeretnék mesélni valamit.
Azt mondták nekem régen, hogy a szerelem szép, csak káros az egészségre. Ezt valójában nem értettem, egészen addig amíg meg nem ismertem egy Choi Min Seo nevű lányt. Sokat tudnék mesélni róla. Szemei gyönyörű világos kékek, mindig elvesztem a szemében. Haja szemtelenül szépen fénylett, ahogy a vállára omlott. Nem is mesélem tovább. Egy lány nyálas ömlengésénél csak az rosszabb, ha egy fiú kezd rá.
Minden vele töltendő percemet élveztem. Körül sem tudnám írni mit éreztem a közelében. Valami boldogsághoz hasonlíthatnám, ha enyhíteni akarok a fogalmon. Mellette tényleg önmagam lehettem. Sosem kellett színlelnem. Úgy éreztem megtaláltam az igazit. Rengeteg alkalom volt, amikor elmondhattam volna neki, de féltem a választól. Emlékszem mikor nála voltunk. Szép lakásban élt. Imádta rendezgetni a szobákat. Egy fehér kanapén ültünk egymás mellett. Félig jobbra fordulva ültem hogy felé tudjak fordulni. A jobb lábamat felhúztam magam alá. Éppen talált egy játékot a telefonomon, ami baromira megtetszett neki, de menthetetlenül béna volt a pályák végigjátszásához, ezért segíteni akartam neki, de nem engedte. Nevetett azon, ahogy folyton-folyvást vesztett. Vele nevettem. Mosolya is csak ugyan gyönyörű volt. Sikerült rávennem arra, hogy hagyja azt, hogy segítsek neki, mert úgy többre haladt. 
A mai napi időjárás is emlékeztet egy ilyen napra. Az autóm tetején ültünk egy erdősétány útjának a kellés közepén. A nap ugyanúgy tűzött ezerrel, de azért nem dőlt meg a meleg rekord. Gyönyörű nap lehetett volna. Ismét gondoltam arra, hogy elmondom, összeszedem minden erőmet, és bevallom, ami mindvégig nyomta a szívem. De sajnos sose derült ki számára, hogy többet akartam tőle. Legszívesebben magamhoz húzva csókokkal leptem volna el ajkait. Viszont féltem attól, hogy mit reagálna rá, ezért próbáltam betelni azzal, hogy velem volt. Baromira nehéz volt. Annyira közel volt hozzám, az illatát is tisztán éreztem. A vállaink szorosan egymást érintették. Rengeteget nevettünk. Mindig megnevetettem. Imádtam, amikor boldog, ezért rengeteg vicces dolgot meséltem neki, vagy néha csak a semmiről beszélgettünk. Ez nekem teljesen elég volt, mert féltem többet kérni.
Átértem épségben az úton. Felküzdöm magam a lépcsőkön és közbe feltűnik, hogy mennyi ember jön ma ide. A lépcső és a templom közt nincs nagy távolság, miközben ezt a pár métert magam mögött hagyom összeszedek magamban minden erőt, hogy képes legyek kibírni ezt a napot, és egy mély levegőre van időm mielőtt belépnék. Csak aztán el ne felejtsem kifújni.
Ha azt hittem, hogy a templom csak belülről csicsás, akkor mindig elfelejtek várni, míg beérek az épületbe. Mindenhol fehér fátylak, virágok, emberek. Aztán meglátom Őt. Ott ül egy fotelbe gyönyörű esküvői ruhába. Mellette mindkét oldalról egy-egy kék ruhás lány áll. Díszítő/öltöztető brigád? Nem tudom. Inkább tűnnek koszorúslányoknak. Bár, teljesen nem érdekelt, csak az, hogy végre oda tudjak menni hozzá. A mosoly le nem került az arcáról. Elindulok felé mosolyogva. Ő is elindul felém. Mikor végre beszélgethető távolságba kerülünk egymással, megállunk. Mind a ketten csak úgy mosolygunk. A különbség csak annyi volt, hogy nekem közbe megszakad a szívem.
- Gyönyörű vagy - mondtam ki köszönés nélkül, mielőtt a kínos - csendes mosolygás elhúzódott volna.
- Te meg nagyon elegáns - válaszolta, de épp hogy ezt kimondja megjelenik mellettünk az a seggfej, khm, bocsánat, a vőlegény. Ahn Dae. Udvariasan jó pofiznom kell, ahogy köszön nekem. Aztán Ő hozzáfordul és mond neki valamit, amire nem figyeltem. Na nem mintha annyira érdekelt volna. Már nem is emlékszem pontosan, hogy Seo honnan szedte össze ezt az alakot. De mindenhol ott olt. Mint most is.
Mikor Seo-nál voltunk és már majdnem az ölembe fekve játszott azzal a játékkal, vagyis már szinte én játszottam vele, mert még mindig nem értette a lényegét. Akkor is megjelent Ő. Valami újságlap volt a kezébe. Megpróbálta felfogni, hogy mi akkor mit csináltunk a telefonon. De ahogy észrevettem nem sikerült neki, mert befogta a lány szemét, egy amolyan " találd ki melyik gyökér rontja el a játékotokat ". Nem is a játékon volt a hangsúly. Már megint ketten voltunk, és ő csak úgy feltűnik. Persze a lány élvezte ezt a ki találós játékot annyira, hogy szerintem azt is elfelejtette, hogy alig fél perce még magyaráztam is neki valamit. De azt se tehettem meg, hogy elordítom magam. Egy részt azt hitték volna, hogy idióta vagyok, másrészt felesleges. Muszáj voltam hagyni.
Az autó tetején ülve meséltem egy történetet, ami egy lányról szólt, és két fiúról. De mielőtt megérthette volna a lényeget Dae az autó másik oldalánál felhúzta magát, hogy legalább az arcát lássuk. Így folytatódott. Köszöntünk neki, ki mennyi őszinteséggel, meglepődöttséggel. Végül nem zavartatva magát felült mellénk és elkezdett mesélni valami " szörnyen érdekes " történetet. Közbe állandóan a lányon tartva a szemét. Mintha ez egy verseny lett volna, amibe veszítettem. És elvesztettem azt, aki igazán fontos volt nekem és már soha nem kaphatom meg.
A zongoránál ülök. A lányt az apja kíséri az oltárhoz, ahova a várva várt nagy szerelem várja. De az miért nem lehettem én? Miért nekem kell a billentyűket nyomkodva figyelni, ahogy a szerelmem mást csókolgat? Legszívesebben felállnék és kicsapva a bejárati ajtókat elhagynám több ezer méterre a templomot. Sajnos nem tehetem. Hogy miért? Azért mert nem hagyhatom cserbe Seot még itt sem. Számít rám. Nem okozok neki csalódást, ha már Ő okozott is nekem, ha tudom hogy a versenyt rég nem én nyertem. A dal, amit írtam, az a végső elkeseredésem. Beírtam mindent, amit érzek. 
Mikor már a srácba karolva mindketten boldogan néznek felém, elkezdem a dal játszását (Részletek csak).
" Küzdenék
De aztán sírnál
S ahogy küzdesz, én úgy leszek erősebb
Fáj a szívem legbelül
De az arcom kivirul ha látlak mosolyogni
Félek, hogy megjegyzed ezt az érzésemet
És félek, hogy a rés egyre nagyobb lesz köztünk
Visszatartom a lélegzetem
Ráharapok az ajkaimra
És imádkozom, hogy végre 
túllépjünk ezen 
Baby, kérlek ne fogd azokat a kezeket
Mivel te az enyém is lehetnél
Kérlek, nézz rám, csak rád várok
Mikorra a zene leáll te már örökre az övé leszel
Csak imádkoztam, és imádkoztam
hogy ez a nap ne jöjjön el
A menyasszonyi ruha, amit már egyszer viseltél
Mindezek ellenére, légy boldog vele
Így továbbléphetek
Engedj ki a szívedből
Bár próbáltam a legjobbat nyújtani még is Oh ne~".
Seo csak nevetve felém figyel, de semmi mosolyt nem tudtam az arcomra tapasztani. Lehetetlen. Közben Dae minden apró mozdulatomat követi.
A képzeletem teljesen máshol jár. Valahol messze. Ahogy állok egy templom közepén egyedül. Senki sincs ott. Még a padok sincsenek a helyükön. De aztán valaki hirtelen átölel hátulról. Meg se fordulnom, hogy tudjam ki az. Puha kezeit a vállamra szorítja, állát megtámasztja a vállamon. Illata semmit nem változóan édes. Megfordulok és a gyönyörű szempárjában találom magam elveszve. Megfogom a két kezét és ujjainkat összekulcsoljuk. Lassan felé közeledek az arcommal, nem húzódik el, hagyja hogy megcsókoljam. A csókja a fellegekbe küld. Közhelyként mondhatnám, hogy bárcsak örökre így maradhatnánk, de reálisan átgondolva ez egy hülyeség. Nem akarok így maradni, csak azt akarom, hogy Ő velem legyen és örökké ilyen csókokkal lepjen el. 
Valójában azt a csókot nem én kapom meg. Hanem Dae. A boldogító igennel. Mindenki tapsol, ujjong, virág szirmokat dobál miközben levonulnak immár együtt az oltár elől. A barátaik körbe állva őket gratulálnak, sok boldogságok kívánnak nekik. Felállva végre a zongora mögül nézem, ahogy boldogok. Én pedig csak siránkozhatok. Már örökké az övé, és én nem tehetek ez ellen semmit. Beszélgetnek a rokonokkal, barátokkal egymás mellől el nem lépve. Ifjúházaspár. Csak azt bánom, hogy nem én állok ott Seo mellett. Nem én fogom a kezét. Nem én vettem feleségül. Nem mondhatom majd azt büszkén, hogy igen, Ő a feleségem. De miért? Miért nem lehetek én? Azért, mert sose lehettünk kettesbe akár 5 percet, hogy amikor összeszedve minden erőmet, bátorságomat, hogy elmondhassam neki mindent, még akkor is feltűnt.
Seo a barátnőjével volt a közeli kis étterem féleségbe amikorra eldöntöttem, átgondoltam mindent. Elhatároztam, hogy minden elmondok neki az utolsó szóig. Melléjük léptem a beszélgetést biztos félbe szakítottam mert mikor meglátott egyből abbahagyta a monológokat.
- Szia - köszönt Seo kedvesen, bár kicsit meglepődött a hirtelen megjelenésemtől. Nem köszöntem.
- Mondanom kell valamit - fogtam meg a csuklóját és meg sem várva a reakcióját gyengén húztam magam után, elkerülve a felesleges kérdéseket. A folyóson álltunk, szembe egymással. A csuklóját simogatta, ott ahol megfogtam, kihúzva őt barátnőjétől. Nem akartam erősen, de izgultam, nem tudtam kontrolálni az érzéseimet, és már felesleges lett volna egy "bocsi" - t benyögnöm.
- El akarok mondani valamit, amit mér rég el kellett volna mondanom - szemeit az enyémekbe fúrta - tudod, én már régóta... - és kibukkant a fal mögül. Megint megjelent. Mikor végre eltudtam volna mindent mondani. Hogy szeretem. Már megint itt van. Hűvös tekintettel rá meredtem. Bíztam abban, hogy most az egyszer érteni fogja. De nem értette. Mosolyogva odabillegve köszönt. Seo elmosolyodott. Követtem. A végén még rám ragadt ez a "leplező mosoly". Seo elé lépett és előhúzott valami kis karikát a zsebéből. Egy gyűrűt. Amit felhúzott a lány ujjára. Meg se tudtam szólalni. A lány döbbent volt. Percekig csak a gyűrűt nézte, majd a srácra figyelt, valami választ kérve. De ő csak mosolygott. És itt ért végett az esélyeim aránya, ami lecsökkent a nullára. Seo nem vette le a gyűrűt. Hanem csak a srác nyakába ugrott. Ha én mondtam volna el hamarabb, vajon az én nyakamba borult volna így? Ha nem tűnik fel, ez a görény akkor lett volna elég levegőm ahhoz, hogy elmondjam? Még csak nem is az zavart volna, ha hallja, hanem hogy belém fojtotta a szót. Meg se tudtam szólalni. Mit mondhattam volna? Hogy én voltam itt előbb, várd ki a sorodat?
Így érkeztünk meg a mai naphoz. Amikor a gyűrűt, amit én akartam Seo ujjára húzni még mindig ott lapult a zsebembe. Kivéve a zsebemből a két kezem közt fogva alaposabban szemügyre vettem, és csak sajnáltam, hogy nem érte el a neki kitűzött célját. Egy utolsó pillantást vetettem az ifjú házas párra, akik még mindig nevetve, mosolyogva beszélgettek, hol egymással, hol másokkal. Láttam, hogy Seo boldog. Nélkülem is. Az arcom eldobja a mosolygós álarcát, úgy ahogy én a gyűrűt. Nekem már nincs szükségem rá. Seonak egy másik ékszer jutott. Egy másik sráccal. És amíg Ő boldog, addig nem tehetek semmit. El kell engednem. Mellesleg, ha elfelejtettem volna említeni, a nevem Taeyang. Így ért véget az én szerelmi történetem.

Taeyang - Wedding Dress.

Az ingemet gombolgatom, mert ma egy esküvőre készülök. Elegánsan kell felöltöznöm, szóval nem cicózok. A tükörben egy srácot látok, aki valójában el sem akarna menni erre az esküvőre. Azt kívánja, bár túl lenne rajta. Megelégeltem a szívfájdító látványokat.
Elindulok a templom felé. Még időben ott kell lennem, akármennyire is maradni akarok. A városban ez a legcsicsásabb templom. Talán a legnagyobb is. Feltűnő és eltéveszthetetlen. Amíg a zebrákon vonszolom át magam, felkészülve akár arra is, ha egy autós megunja lassúságomat és nekem hajt. Felőlem rendben lenne, és akkor talán a templomot se kéne látnom, nemhogy még bemenni. Az időjárás eléggé kegyelmezi ezt a napot. A nap teljes erejével süt. Mintha csak engem akarna porrá égetni. Ez jár azzal, ha jól akarsz kinézni egy nyári délutánon. De még mielőtt csak hamu lenne belőlem elszeretnék mesélni valamit.
Azt mondták nekem régen, hogy a szerelem szép, csak káros az egészségre. Ezt valójában nem értettem, egészen addig amíg meg nem ismertem egy Choi Min Seo nevű lányt. Sokat tudnék mesélni róla. Szemei gyönyörű világos kékek, mindig elvesztem a szemében. Haja szemtelenül szépen fénylett, ahogy a vállára omlott. Nem is mesélem tovább. Egy lány nyálas ömlengésénél csak az rosszabb, ha egy fiú kezd rá.
Minden vele töltendő percemet élveztem. Körül sem tudnám írni mit éreztem a közelében. Valami boldogsághoz hasonlíthatnám, ha enyhíteni akarok a fogalmon. Mellette tényleg önmagam lehettem. Sosem kellett színlelnem. Úgy éreztem megtaláltam az igazit. Rengeteg alkalom volt, amikor elmondhattam volna neki, de féltem a választól. Emlékszem mikor nála voltunk. Szép lakásban élt. Imádta rendezgetni a szobákat. Egy fehér kanapén ültünk egymás mellett. Félig jobbra fordulva ültem hogy felé tudjak fordulni. A jobb lábamat felhúztam magam alá. Éppen talált egy játékot a telefonomon, ami baromira megtetszett neki, de menthetetlenül béna volt a pályák végigjátszásához, ezért segíteni akartam neki, de nem engedte. Nevetett azon, ahogy folyton-folyvást vesztett. Vele nevettem. Mosolya is csak ugyan gyönyörű volt. Sikerült rávennem arra, hogy hagyja azt, hogy segítsek neki, mert úgy többre haladt. 
A mai napi időjárás is emlékeztet egy ilyen napra. Az autóm tetején ültünk egy erdősétány útjának a kellés közepén. A nap ugyanúgy tűzött ezerrel, de azért nem dőlt meg a meleg rekord. Gyönyörű nap lehetett volna. Ismét gondoltam arra, hogy elmondom, összeszedem minden erőmet, és bevallom, ami mind végig nyomta a szívem. De sajnos sose derült ki számára, hogy többet akartam tőle. Legszívesebben magamhoz húzva csókokkal leptem volna el ajkait. Viszont féltem attól, hogy mit reagálna rá, ezért próbáltam betelni azzal, hogy velem volt. Baromira nehéz volt. Annyira közel volt hozzám, az illatát is tisztán éreztem. A vállaink szorosan egymást érintették. Rengeteget nevettünk. Mindig megnevetettem. Imádtam, amikor boldog, ezért rengeteg vicces dolgot meséltem neki, vagy néha csak a semmiről beszélgettünk. Ez nekem teljesen elég volt. Mert féltem többet kérni.
Átértem épségben az úton. Felküzdöm magam a lépcsőkön és közbe feltűnik, hogy mennyi ember jön ma ide. A lépcső és a templom közt nincs nagy távolság, ezért miközben le sétálom ezt a pár métert összeszedek  magam minden erőt, hogy képes legyek kibírni ezt a napot, és egy mély levegőre van időm mielőtt belépnék. Csak aztán el ne felejtsem kifújni.
Ha azt hittem, hogy a templom csak belülről csicsás, akkor mindig elfelejtek várni, míg beérek az épületbe. Minden hol fehér fátylak, virágok, emberek. Aztán meglátom Őt. Ott ül egy fotelbe gyönyörű esküvői ruhába. Mellette mindkét oldalról egy fekete ruhás lány áll. Díszítő/öltöztető brigád? Nem tudom. Bár, teljesen nem érdekelt, csak hogy végre oda tudjak menni hozzá. A mosoly le nem került az arcáról. Elindulok felé mosolyogva. Ő is elindul felém. Mikor végre beszélgethető távolságba kerülünk egymással, megállunk. Mind a ketten csak úgy mosolygunk. A különbség csak annyi volt, hogy nekem közbe megszakad a szívem.
- Gyönyörű vagy - mondtam ki köszönés nélkül, mielőtt a kínos - csendes mosolygás elhúzódott volna.
- Te meg nagyon elegáns - válaszolta, de épp hogy ezt kimondja megjelenik mellettünk az a seggfej, khm, bocsánat, a vőlegény. Ahn Dae. Udvariasan jó pofiznom kell, ahogy köszön nekem. Aztán Ő hozzáfordul és mond neki valamit, amire nem figyeltem. Na nem mintha annyira érdekelt volna. Már nem is emlékszem pontosan, hogy Seo honnan szedte össze ezt az alakot. De mindenhol ott olt. Mint most is.
Mikor Seo-nál voltunk és már majdnem az ölembe fekve játszott azzal a játékkal, vagyis már szinte én játszottam vele, mert még mindig nem értette a lényegét. Akkor is megjelent Ő. Valami újságlap volt a kezébe. Megpróbálta felfogni, hogy mi akkor mit csináltunk a telefonon. De ahogy észrevettem nem sikerült neki, mert befogta a lány szemét, egy amolyan " találd ki melyik gyökér rontja el a játékotokat ". Nem is a játékon volt a hangsúly. Már megint ketten voltunk, és ő csak úgy feltűnik. Persze a lány élvezte ezt a ki találós játékot annyira, hogy szerintem azt is elfelejtette, hogy alig fél perce még magyaráztam is neki valamit. De azt se tehettem meg, hogy elordítom magam. Egy részt azt hitték volna, hogy idióta vagyok, másrészt felesleges. Muszáj voltam hagyni.
Az autó tetején ülve meséltem egy történetet, ami egy lányról szólt, és két fiúról. De mielőtt megérthette volna a lényeget Dae az autó másik oldalánál felhúzta magát, hogy legalább az arcát lássuk. Így folytatódott. Köszöntünk neki, ki mennyi őszinteséggel, meglepődöttséggel. Végül nem zavartatva magát felült mellénk és elkezdett mesélni valami " szörnyen érdekes " történetet. Közbe állandóan a lányon tartva a szemét. Mintha ez egy verseny lett volna, amibe veszítettem. És elvesztettem azt, aki igazán fontos volt nekem és már soha nem kaphatom meg.
A zongoránál ülök. A lányt az apja kíséri az oltárhoz, ahova a várva várt nagy szerelem várja. De az miért nem lehettem én? Miért nekem kell a billentyűket nyomkodva figyelni, ahogy a szerelmem mást csókolgat? Legszívesebben felállnék és kicsapva a bejárati ajtókat elhagynám több ezer méterre a templomot. Sajnos nem tehetem. Hogy miért? Azért mert nem hagyhatom cserbe Seot még itt sem. Számít rám. Nem okozok neki csalódást, ha már Ő okozott is nekem, ha tudom hogy a versenyt rég nem én nyertem. A dal, amit írtam, az a végső elkeseredésem. Beírtam mindent, amit érzek. 
Mikor már a srácba karolva mindketten boldogan néznek felém, elkezdem a dal játszását (Részletek csak).
" Küzdenék
De aztán sírnál
S ahogy küzdesz, én úgy leszek erősebb
Fáj a szívem legbelül
De az arcom kivirul ha látlak mosolyogni
Félek, hogy megjegyzed ezt az érzésemet
És félek, hogy a rés egyre nagyobb lesz köztünk
Visszatartom a lélegzetem
Ráharapok az ajkaimra
És imádkozom, hogy végre 
túllépjünk ezen 
Baby, kérlek ne fogd azokat a kezeket
Mivel te az enyém is lehetnél
Kérlek, nézz rám, csak rád várok
Mikorra a zene leáll te már örökre az övé leszel
Csak imádkoztam, és imádkoztam
hogy ez a nap ne jöjjön el
A menyasszonyi ruha, amit már egyszer viseltél
Mindezek ellenére, légy boldog vele
Így továbbléphetek
Engedj ki a szívedből
Bár próbáltam a legjobbat nyújtani még is Oh ne~".
Seo csak nevetve felém figyel, de semmi mosolyt nem tudtam az arcomra tapasztani. Lehetetlen. Közben Dae minden apró mozdulatomat követi.
A képzeletem teljesen máshol jár. Valahol messze. Ahogy állok egy templom közepén egyedül. Senki sincs ott. Még a padok sincsenek a helyükön. De aztán valaki hirtelen átölel hátulról. Meg se fordulnom, hogy tudjam ki az. Puha kezeit a vállamra szorítja, állát megtámasztja a vállamon. Illata semmit nem változóan édes. Megfordulok és a gyönyörű szempárjában találom magam elveszve. Megfogom a két kezét és ujjainkat összekulcsoljuk. Lassan felé közeledek az arcommal, nem húzódik el, hagyja hogy megcsókoljam. A csókja a fellegekbe küld. Közhelyként mondhatnám, hogy bárcsak örökre így maradhatnánk, de reálisan átgondolva ez egy hülyeség. Nem akarok így maradni, csak azt akarom, hogy Ő velem legyen és örökké ilyen csókokkal lepjen el. 
Valójában azt a csókot nem én kapom meg. Hanem Dae. A boldogító igennel. Mindenki tapsol, ujjong, virág szirmokat dobál miközben levonulnak immár együtt az oltár elől. A barátaik körbe állva őket gratulálnak, sok boldogságok kívánnak nekik. Felállva végre a zongora mögül nézem, ahogy boldogok. Én pedig csak siránkozhatok. Már örökké az övé, és én nem tehetek ez ellen semmit. Beszélgetnek a rokonokkal, barátokkal egymás mellől el nem lépve. Ifjúházaspár. Csak azt bánom, hogy nem én állok ott Seo mellett. Nem én fogom a kezét. Nem én vettem feleségül. Nem mondhatom majd azt büszkén, hogy igen, Ő a feleségem. De miért? Miért nem lehetek én? Azért, mert sose lehettünk kettesbe akár 5 percet, hogy amikor összeszedve minden erőmet, bátorságomat, hogy elmondhassam neki mindent, még akkor is feltűnt.
Seo a barátnőjével volt a közeli kis étterem féleségbe amikorra eldöntöttem, átgondoltam mindent. Elhatároztam, hogy minden elmondok neki az utolsó szóig. Melléjük léptem a beszélgetést biztos félbe szakítottam mert mikor meglátott egyből abbahagyta a monológokat.
- Szia - köszönt Seo kedvesen, bár kicsit meglepődött a hirtelen megjelenésemtől. Nem köszöntem.
- Mondanom kell valamit - fogtam meg a csuklóját és meg sem várva a reakcióját gyengén húztam magam után, elkerülve a felesleges kérdéseket. A folyóson álltunk, szembe egymással. A csuklóját simogatta, ott ahol megfogtam, kihúzva őt barátnőjétől. Nem akartam erősen, de izgultam, nem tudtam kontrolálni az érzéseimet, és már felesleges lett volna egy "bocsi" - t benyögnöm.
- El akarok mondani valamit, amit mér rég el kellett volna mondanom - szemeit az enyémekbe fúrta - tudod, én már régóta... - és kibukkant a fal mögül. Megint megjelent. Mikor végre eltudtam volna mindent mondani. Hogy szeretem. Már megint itt van. Hűvös tekintettel rá meredtem. Bíztam abban, hogy most az egyszer érteni fogja. De nem értette. Mosolyogva odabillegve köszönt. Seo elmosolyodott. Követtem. A végén még rám ragadt ez a "leplező mosoly". Seo elé lépett és előhúzott valami kis karikát a zsebéből. Egy gyűrűt. Amit felhúzott a lány ujjára. Meg se tudtam szólalni. A lány döbbent volt. Percekig csak a gyűrűt nézte, majd a srácra figyelt, valami választ kérve. De ő csak mosolygott. És itt ért végett az esélyeim aránya, ami lecsökkent a nullára. Seo nem vette le a gyűrűt. Hanem csak a srác nyakába ugrott. Ha én mondtam volna el hamarabb, vajon az én nyakamba borult volna így? Ha nem tűnik fel, ez a görény akkor lett volna elég levegőm ahhoz, hogy elmondjam? Még csak nem is az zavart volna, ha hallja, hanem hogy belém fojtotta a szót. Meg se tudtam szólalni. Mit mondhattam volna? Hogy én voltam itt előbb, várd ki a sorodat?
Így érkeztünk meg a mai naphoz. Amikor a gyűrűt, amit én akartam Seo ujjára húzni még mindig ott lapult a zsebembe. Kivéve a zsebemből a két kezem közt fogva alaposabban szemügyre vettem, és csak sajnáltam, hogy nem érte el a neki kitűzött célját. Egy utolsó pillantást vetettem az ifjú házas párra, akik még mindig nevetve, mosolyogva beszélgettek, hol egymással, hol másokkal. Láttam, hogy Seo boldog. Nélkülem is. Az arcom eldobja a mosolygós álarcát, úgy ahogy én a gyűrűt. Nekem már nincs szükségem rá. Seonak egy másik ékszer jutott. Egy másik sráccal. És amíg Ő boldog, addig nem tehetek semmit. El kell engednem. Mellesleg, ha elfelejtettem volna említeni, a nevem Taeyang. Így ért véget az én szerelmi történetem.